Kicsim

Kicsimnek volt már gazdája. Csak otthona nem. Hajlék nélkül éltek együtt. Nem volt meleg szoba, puha fekhely, biztos fedél a fejük felett – de volt valakije. Egy ember, akihez tartozott.

Aztán Kicsim elveszítette őt.

A Menedékben végre lett hajléka. Lett hely, ahol enni kap, ahol vigyázunk rá, ahol biztonságban lehet. Csak éppen gazdája nem volt többé.

 

Kicsim egy öreg kutya. Ma már kicsit komótos. Nem kér kilométeres túrákat, nem akarja felforgatni a világot. Talán a gondolatai sem mindig járnak már olyan biztos ösvényeken, mint régen. Néha egy kicsit eltéved bennük.

De még itt van, még szeret sétálni, szimatolni, még jólesik neki az ember közelsége, még tud boldog lenni a maga csendes, öreguras módján.

Hogy mennyi ideje van hátra, azt senki nem tudhatja. Mi csak azt tudjuk, hogy azt az időt, ami még előtte van, nagyon nem egy kennelben kellene eltöltenie.

Jön a hideg. Kicsim pedig már öreg kutya. A hideg idő neki sem tesz jót. Neki most már nem nagy kertre és hatalmas kalandokra van szüksége.

 

Egy meleg otthonra van szüksége. Egy csendes zugra, egy puha fekhelyre.

Néhány kényelmes sétára.

Egy kézre, amely megsimogatja, amikor odaballag mellé.

És valakire, akiről újra tudhatja: ő az én gazdám.

Annyi mindenen átment már ez a kis öregúr.

Volt gazdája, de nem volt hajléka.

Aztán lett hajléka, de nem volt gazdája.

 

Vajon megadatik neki élete utolsó szakaszára, hogy végre a kettőt együtt is megtapasztalhassa?

 

Ha van otthonodban egy csendes, meleg sarok egy öreg kutyának, kérünk, gondolj rá.

 

Kicsimnek csak egyetlen vágya van, ami neki valahogy egész életében nem adatott meg egyszerre: egy otthon és egy ember, ahova és akihez tartozhat.

 

Ha szeretnéd őt örökbe fogadni, privát üzenetben írj nekünk egy bemutatkozást.

Komoly érdeklődés esetén Csepelen lehet vele megismerkedni.